Ólomlábakon jár az idő

Lassan telnek az utolsó hetek. Az univerzum, mintha érezné ezt és tesz róla, hogy azért lopjon némi izgalmat a várakozás perceibe. Csak be kell kapcsolni a tévét: tüntetések Spanyolországban, újra kitört egy izlandi vulkán, ami tavaly teljesen lebénította a légi közlekedést szerte Európában... hmmm
Visszatekintve az elmúlt másfél évre, hiányozni fog a készülődés, tervezgetés izgalmas időszaka. Hamarosan lezárul teljesen, mintha egy óriási kaput csuknának be most mögöttem, hátrafordulva még látom a rést, de azon már nem fér be semmi. Becsuktam a könyveket is, nem bújom az internetet, már úgy érzem tele a fejem a sok információval. Csak Dóriék blogját figyelem, ők mostanra már túl vannak a 200 kilóméteren. Drukkolok nekik!
Mint egy fontos vizsga előtt, amikor úgy érzed rengeteget tanultál és nem tudsz semmit. Vizsgáról persze szó sincs, csak érdekelt, mi mindennel találkozhatok az úton. Épületek, templomok, műemlékek, a legendák helyszínei... Tudom ez az út nem erről szól, épp ezért már néhány napja, vagy hete inkább próbálok jobban "ráhangolódni" a nagy utazásra. Barátnőm szerint már rég nem vagyok itt. :) A vizsgákkal ellentétben viszont nyoma sincs a stressznek. Ez akkoriban sem volt túl jellemző rám. Inkább az nyomaszt, hogy kellőképpen izgulok-e, mert néha hiányát érzem. De mikor utolér ez a hangulat, akkor kívánom azt, bár lenne még néhány hónapom az indulásig. Átnézni még egyszer néhány dolgot, újragondolni, mire is lehet szükségem, stb... Mint ébredés után, még nyújtóznék kicsit, visszaaludnék, tovább álmodoznék... De az óra már ébresztett, a tegnapi dolgokat nem lehet megtenni ma. Az álom véget ért, lassan valósággá formálódik. Hosszú volt az elmúlt másfél év, és milyen röpke idő alatt fog eltelni az Út ehhez képest. Remélem tartalmában lesz olyan "sűrű", ami ellensúlyozni tudja ezt az időarányt. Még 17 nap...