A padlásszobámból mentem le a nappaliba. Anyu háttal ült a fotelban, arccal az ablak felé, hogy a természetes fényben jobban lásson. Egy könyvet olvasott. Odaléptem hozzá és megkérdeztem, mit tart a kezében. A könyvet becsukta, mutatóujját gondosan a lapok közé helyezte - hogy tudja honnan folytassa. Szemüvegét levette, lassan hátrafordult és csak annyit mondott:
- Ha annyi idős lennék, mint te, én elmennék ide!
- De hova? - kérdeztem, és szememmel már a borítót fürkésztem.
Shirley McLaine - Camino, ez állt rajta, és anyu már lelkesen mesélte friss élményét a könyvvel kapcsolatban. Kivettem a kezéből, hogy jobban szemügyre vegyem, a lapok egymáshoz simultak, nem is vett tudomást róla, hogy nem fogja tudni hol tartott, de csak beszélt, beszélt és én figyeltem. Figyeltem arra is, amit mondd, de figyeltem arra is, hogy élénk fantáziám beindult, képek jelentek meg, villantak be rögtönzött beszámolója által. Izgatottá váltam, és tettem fel újra a kérdést kicsit értetlenül
- De akkor mi ez most pontosan?
- Egy út... Az Út...
Hosszan, magányosan, fáradtan, távol mindentől, mindenkitől, egyedül, koszosan, étlen, szomjan... Egy hihetetlen borongós képet festett le előttem. Láttam magam előtt egy férfit, aki a hegyek közt, gazzal benőtt úttalan utakon küzd méterről méterre, arca csupa sár, ruhái átázottak, a szabadban alszik, ki tudja mit eszik. Eszik-e egyáltalán valamit? És hova megy? És honnan? És miért? És hány kilométert? 800?!?!
Úristen! - gondoltam
... és mégis vonzott. Mai napig nem tudom miért, de akkor éreztem először azt a hívogató, csalogató érzést.
A magok el lettek ültetve...
Azóta eltelt jó néhány év, majdnem tíz is. Időről időre felbukkant gondolataimban a camino, de mindig az a rémisztő kép tárult fel bennem, ami miatt azt hittem ez csak kiváltságosoknak való, valami olyasféléknek, mit szellemi vezetők, mélyen vallásos embereknek, vagy nem is tudom, egyszerűen nem nekem. Egy álom lett belőle, egy olyan álom, amiről senkinek nem beszéltem. Nem azért, mert titokban akartam tartani, hanem mert egyszerűen annyira távolinak éreztem , hogy egy ilyen "kalandban" legyen részem. Hagytam magam lebeszélni és nem vettem a fáradtságot sem, hogy elolvassam ezt a könyvet - hozzáteszem azóta sem olvastam. Csak később tudtam meg azt is, hogy az írónő saját történetét meséli el, én pedig azt hittem ez egy kitalált sztori. Talán ez is közrejátszott abban, hogy ne vegyem túl komolyan ezt a kísértést. És különben is túl "civilizáltnak" éreztem magam hozzá. Túl kényelmesnek, stb... De valahogy mindig felbukkant és a hosszú évek alatt már ismerőssé vált az a hívogató, csábító érzés...
Legutoljára és valójában utoljára tavaly év elején, ilyen tájban éreztem újra. Hirtelen felindulásból bekalapáltam az internet népszerű keresőjébe a szót: camino, és elkezdtem olvasni, olvasni... Hamar kiderült az a kép, ami bennem élt az útról, meglehetősen téves. Pillanatok alatt "megszelídült" a camino, a sáros, koszos, büdös emberke figurája elmémben, hirtelen napbarnított arca lett és mosolygott. A hívogató érzés pedig ismét úrrá lett rajtam és kimondtam először magamban, aztán hangosan: elmegyek!
És az események beindultak... Ma azt mondhatom, ha isten is úgy akarja, ezen a nyáron végigjárom a caminot!
