Itthon vagyok

Már harmadik napja és egyelőre levegőt is alig kapok! :) Szerdán este érkeztem haza, csütörtökön pedig már munkába is álltam. De még kicsit vissza...
Santiago minden nap más arcát mutatta. Visszaérkezésem után már a Jakab napi ünnepre készülődött a város. Aztán vasárnap este hatalmas ünnep, tűzijáték, lézer- és fényjátékok a katedrális előtt a hatalmas tömeg örömére. Furcsa volt a 21 századi fénytechnika a több száz éves épület árnyékában, de a hangulat elmondhatatlan. Santiago minden nap más, de a megérkezők öröme mindig ugyanaz. Sokszor megálltam és csak figyeltem őket és együtt örültem velük, tőlük távol, csendben. Nekem már vége, egyre jobban éreztem. elmúlt, egyszeri és megismételhetetlen, ugyanakkor csodálatos és fantasztikus utam volt. Szerencsés vagyok, hogy minden egyes lépést a saját lábamon tehettem meg, ugyanakkor elismerésem azok iránt, akik képesek voltak felismerni saját korlátaikat, néha átlépni azokat, aminek lett a következménye, hogy vonatra, vagy buszra kellett szállniuk, néhány kilométert behozniuk. Néhányuknak feladniuk. Talán ez lehetett a legnehezebb, meghozni azt a szükséges, de bölcs döntést. Ők is és mindenki kapott valamit az úttól. Nem beszélhetünk "sikerről", vagy "sikertelenségről", mert nem Santiago a cél. Csak Úton lenni és haladni. Befelé, oda ahol a fontos dolgok várnak. Nem érzek semmi büszkeséget, semmi különlegeset. Örülök és boldog vagyok, különleges ez? Az álom valóra vált, így lenne természetes. De még az indulás előtti álmodozni is jó volt. Most vége, hiányzik piszkosul. minden nap újra útnak indulnék, látnék és éreznék újra és újra. Valamit találtam, kaptam és már velem marad. Igen, gondolok azokra, akik most indulnak, akik épp úton vannak, megérkeznek, találkoznak, örülnek, néha sírnak és sokat nevetnek.
Santiagóban a mise arról szólt a zarándokoknak, hogy mindenki keres valamit. Valami kapaszkodót. Az emberek többsége elfordult az egyháztól, mégis viselik a keresztet a nyakukban, az autók visszapillantó tükrén ott lóg a rózsafüzér, vagy hordanak valami más szimbólumot. Mindenkiben ott van a tűz, ami mára talán már csak parázs. A Camino az, ami ezt az izzó parazsat újra lángra lobbantja. Nem lettem vallásosabb az Úton, mint eddig voltam Nem az egyház felé, hanem magamban lobbant újra ez a láng. Megtörtént. Hogy megváltoztam-e? Nem hiszem, nem érzem. Megváltoztak dolgok bennem, mintha jobban érezném a színeket, az illatokat, az ízeket és azt amit nem csak érzékszervekkel lehet észlelni. Van amikor jó olyannak lenni, amilyen vagy. Nem kell szebbnek és jobbnak tűnnöd, hogy elfogadjanak. Elég csak olyannak lenni, amilyen vagy. Hogy milyen? Az nem is érdekes, azok csak jelzők, mint karácsonyfán a díszek. De az esti sötétben csak a fenyőfa illata adja a hangulatot, a csillogó gömbök nem látszanak.

Santiagóból Barcelonába repültem. A levegőből az ismerős városok alattam a hegyek közt, majd a Meseta. Látni lehetett ösvényeket, de nem tudtam melyik lehet a Camino. Kerestem lelkesen zarándokokat. Emlékszem, mikor az Úton felettem haladt egy repülő, arra gondoltam, talán épp hazafelé tart valaki a Caminoról.
Barcelonában spanyol és argentin barátaim vártak, aztán körbeszaladtunk a városon, mindenhova el akartak vinni. A reptérre kijött So Young is, aki aznap délután indult tovább Párizsba. Őt fogalmam sincs honnan kerítették elő, hihetetlen meglepetés volt, akárcsak Isaac is, akit utoljára Sahagunban láttam.

folyt. köv.